• Kövess minket!

Hazai

Ma, A Hajnali szélcsendben távozott...

Ma, A Hajnali szélcsendben távozott...

Ma, A Hajnali szélcsendben távozott...

Elhunyt Pomucz Tamás. 63 évesen gyors lefolyású súlyos betegség ragadta el a magyar vitorlázás egyik legnagyobb egyéniségét

A Kékszalag előtti napokon a kikötőben, a vízen, majd a versenyről tudósítva tegnap gyors motorossal a hajók közt járva megszámlálhatatlanul sokan kérdeztek, hogy mit tudok róla, hogy van. Hiszen borzasztóan rossz hírek érkeztek Tamásról. Már attól űrt érzett mindenki aki ismerte, hogy nincs ott a Capella kormányánál. Legjobban az örök ellenfelek keresték, hiányolták és ők aggódtak leginkább. Talán csak ezzel már eleget mondtam róla.

Évtizedek óta ismerem, de mindig nehezen kiismerhetőnek láttam. Soha nem volt nyitott, kitárulkozó ember, a bajait megrágta magában, ha valami nem tetszett, nem értett egyet, elmondta a véleményét, készen állt a változatatásra, de ha egy hülye, hozzá képest a dologhoz töredékét se értő ember (akad ilyen bőven) ellenállt vagy ellene tett, akkor nem kezdett végtelen méltatlan vitába. Belül rágta tovább magában a problémát és talán őt meg rágta kívülről láthatatlanul a probléma.

Tegnap folyton az járt az agyamban, hogy hátha most is húz egy olyan utolsó krajcot, villan egy olyan mesterit, mint 1989-ben Balatonfüreden, amikor Argay Bélával a magyar vitorlás sport legelső Európa-bajnoki aranyérmét szerezték. Ott voltam, láttam, mágikus volt, amit véghez vitt. Vert helyzetből, csaknem reménytelen pozícióból a legutolsó szakaszon leiskolázva az ellenfeleket előre tört annyit, amennyi a diadalhoz kellett. Torokszorítóan szép katarzis volt még kívülről nézni is, ahogy megoldotta, amit előtte soha, senki. Aktív olimpiai hajóosztályban, a különösen szép Repülő Hollandiban tette.

Egy ilyen utolsó varázsos takkban reménykedtem még tegnap. Ugyanarra a katarzisérzésre vágyva.

Volt ő olimpikon, aztán edző, majd szövetségi kapitány is - kapott is méltatlan, de elegánsan viselt pofonokat - és mindvégig remek, kiugróan tehetséges vitorlázó, versenyző, sokszor, sokféle hajóosztályban magyar bajnok, akivel nagyon jó volt mérkőzni és akitől kikapni soha nem szégyen.

És jó testvér, meg persze bizonyára boldog családapa, remek gyerekekkel, de erről az énjéről nem tudok sokat, mert ennyire nem álltunk közel.

Végtelenül sok embert vonzott a vitorlázásba. Nem csak a személyiségével, eredményeivel, de oktatóként is. Meg kéne tanulni jól vitorlázni? Ki az, aki biztosan ért ehhez, akinél a szakamai tudás megkérdőjelezhetetlen?

Hát menj el Siófokra Pomcihoz!

Most nem jött a varázstakk

Erre nem készülhetett fel időben, a kellő alapossággal, ahogy minden kihívásra tette. Másfél hónapja még azon izgulhatott inkább, hogy lesz-e Kékszalag vagy elmarad.

Ez nem volt fair Öreg! Miért nem hagytál neki időt, hogy kitalálhasson valamit?

Őt keresték, őt kerestük a vízen, érte aggódott haver, barát és ellenfél. Annyi pozitív energia nincs a világon, amennyi rá fókuszált tegnap. Túl későn, ahogy azt szoktuk...

Amikor pár éve Litkey Bence két futam közt hajót kormányozva, rajtra készülve egy villanással kiszállt a mókuskerékből, a szél azonnal leállt. Nem voltam ott, de így mesélték a meghökkent ismerős vitorlázók.

Talán ezért lett ilyen széltelen ez a Kékszalag is eddig. A szélért felelős erő is érte aggódott visszafojtott lélegzettel. Ha így van - és miért ne lenne így hitetlenek -, akkor most délelőtt jön a frissülés és a vízen lévők talán majd egy gyönyörű vitorlásnapban részesülnek Pomucz Tamás tiszteletére. De ha ma nem, akkor valamikor biztosan.

Hiszen nem maradhat tartósan gyász a szívünkben, ha ismerhettük őt és vele lehettünk olykor. Balatoni, vízi életünk, világunk fontos része volt, akár gondoltunk erre, akár nem. Benne lesz minden frissülésben, örökre.

Ruji